Ueshiba Morihei 1883-1969
A XIX. század második felében Japánt az 1868-ban kibontakozó Meji restauráció hatja át. Új gondolatok egy új világ küszöbén, amelyek mélyreható változások bölcsőivé váltak a japán emberekben és politikában. Ebben a modern idők szelétől áthatott korban 1883. december 14-én született Tanabe faluban (akkor Kii, ma Wakayama prefektura) Ueshiba Morihei.
Szüleinek első (és egyetlen) fiúgyermekeként három nővérével nevelkedett Tanabéban, ebben a piciny, főként halászok és földművesek lakta faluban. Apja, Yoroku egy gazdag család leszármazottja, nagyapja Kichiemon híres harcművész volt. Anyja, Yuki távoli rokonságba állt a Takeda-klánnal. A gyermek Morihei, anyjához hasonlóan, rendkívül nyitott volt a filozófia, a vallások és a művészetek iránt. Ekkor a singon buddhizmus tantrikus módszereiben kezdett elmélyülni. Ezekből is leginkább a Ho-ma (tűzszolgálat) kötötte le. Szeretett volna ő is szerzetes lenni.
Miközben szellemi fejlődése töretlenül haladt, fizikailag nagyon gyenge és beteges volt. Apja ösztönzésére sumozni, úszni, futni kezdett. Példátlan elszántsággal edzette egész testét. Bőrét például úgy edzette, hogy minden nap jeges vízzel öntötte le magát, majd megkérte barátait, hogy szúrós gesztenyével dobálják. Rövid idő alatt rendkívüli fizikai erőre tett szert. A harcművészetek fontosságára egy sajnálatos incidens ébresztette rá: szemtanúja volt, amint apját politikai ellenfelei által felbérelt banditák támadták meg. A tanabei középiskola elvégzése után a híres abakusz (számviteli) főiskolára járt, ahol már egy év elteltével tanársegéd lett. A diploma után (nem egészen 17 évesen) a tanabei adóhivatalnál lett könyvvizsgáló. Munkáját olyan jól végezte, hogy a Tokiói központba akarták áthelyezni, de az ifjú Moriheinek más ambíciói voltak.
Hamarosan felmondott, majd a gazdag üzletemberek által elnyomott halászok jogi képviselője lett. Robbanékony természete miatt, nemegyszer összetűzésbe került a törvénnyel, apjának nem kis fejfájást okozva ezzel. Yoroku egy kisebb vagyont adott a helyét kereső fiúnak, hogy próbálja megtalálni azt, ami igazán érdekli.
1900-ban a 17 éves Morihei Tokióba ment. Elkápráztatta az óriási metropolisz. Hamarosan egy kis papír-írószer üzletet nyitott néhány alkalmazottal. Nem sokat törődött az üzlettel. A harcművészetek iránti érdeklődésének hódolva az egyik Tenjin Sin?yo-ryu Jujutsu dojoban gyakorolt, de ellátogatott egy Shingake-ryu iskolába is. Egy hibásan összeállított diéta után skorbutos (C-vitamin hiány) lett Üzletét alig több, mint egy év elteltével fölszámolta, majd hazatért Tanabéba. A 19 éves ifjú szervezet a friss levegő és a tápláló ételek nyomán hamar felépült. 1903-ban megnősült, elvette egy távoli rokonát Hatsu Itogawát. Még abban az évben jelentkezett a japán hadseregbe, de nagy sajnálatára csak 157 cm-nél magasabbakat soroztak be. Mint egy félőrült kezdett edzeni, fáról lefelé lógva, egy nagy követ erősítve magára, nyújtotta gerincét, hogy a hiányzó 2 cm meglegyen. A következő sorozáskor már sikerrel járt, 1903. decemberében a Wakayamai 61. Gyalogezred katonája lett. Nemcsak szokatlanul alacsony termetével, hanem rendkívüli fizikai erejével állóképességével is kitűnt társai közül. Ezredében csak Ő bírta egyedül tartani a lépést a 40 km-es menetgyakorlat alatt a lovas tisztekkel. Az ezred legjobb birkózója és bajonett-harcosa lett. Az orosz-japán háborúban (1904-1906) a Mandzsuriai fronton teljesít különleges szolgálatot. A háború befejezése után felettesei támogatásukról biztosították és katonai karriert kínáltnak neki, Morihei visszautasította lehetőséget és hazatért családjához.
Valószínű a fronton szerzett élmények hatása alatt feltűnően befelé forduló lett, nem találta helyét a világban. Apja biztatására folytatta Yagyu-ryu tanulmányait, melyet még a hadseregben Masakatsu Nakai dojojában kezdett tanulni. 1908-ban mesterfokozatot ért el. Apja a családi birtokon egy dojot építetett, ahova meghívta tanítatni Kiyoichi Tadakit (későbbi 9 danos kodokan judo mestert), akinek segítségével Morihei tovább finomíthatta harcművészeti technikáját. Ekkortájt találkozott Kumabusa Minakatával, aki ismert természettudós és a keleti vallások és filozófiák nagy ismerője volt. Morihei így jellemezte: "Életemben először figyelemre méltó emberrel találkoztam". Minakata egy olyan mozgalom egyik vezetője volt, amely ellenezte a szent helyek állami irányítás alá vonását, mert szerintük ez súlyosan sértené a tradíciókat. Moriheit is megnyerték támogatójuknak.
1910. vége fordulópontot hozott Morihei életében. Megszületett első kislánya: Matsuko. Kedélyállapota kezdett helyreállni.
Hokkaido
Egy barátja meghívására Hokkaidora ment, hogy kiválasszon egy alkalmas helyet a letelepedésre. (Tudni kell, hogy Hokkaido ekkor Japán szinte teljesen lakatlan és hasznosítatlan vidéke volt. Ekkor indult meg telepesekkel történő betelepítése.) A sziget kormányzójával egyetértésben Hokkaido északkeleti részén fekvő Shiratakira esett a választás. Morihei hazatérését követően rögtön hozzálátott egy kis telepes csoport szervezésének. A csoport igen hamar összeállt, mert Tanabéban ekkor igen nehéz idők jártak mind a halászokra, mind a földművesekre. Az újrakezdésben a majdnem 30 éves Moriheit ismét apja támogatta. 1912. március 29-én elindult a kis csoport új otthona felé. Az induláskor a Tanabei utat cseresznyevirág-szirmok borították, Hokkaidon hóvihar fogadta őket. Csak május végére érték el a letelepedésre kijelölt helyet. Az első év a terület rendezésével és házak építésével telt. A második évben végre meg tudták művelni földjeiket, de a termés igen rossz lett. Nem javult a helyzet a következő évben sem. A kis csoport nehéz körülmények között tengődött. 1915. végre jó termést hozott. Lassan fejlődésnek indult a vidék. Fakitermeléssel és állattenyésztéssel is el kezdtek foglalkozni. Morihei fantasztikus erőbedobással dolgozott. Érezte, hogy felelős a vállalkozás sikeréért. Életének megelőző és későbbi szakaszaitól eltérő, rendkívüli gyakorlatiasságról tett tanúbizonyságot. Nem csak a fizikai munkában vett rész, hanem a falu életének megszervezésében is. Hamarosan köztiszteletnek örvendő vezető vált belőle. Kitartását az 1917-es tűzvész, amikor szinte a teljes falu leégett - még az ő háza is - sem tudta letörni. Roppant erejéről legendák keringtek, állítólag képes volt puszta kézzel kidönteni egy hatalmas fát, majd testének erejével és edzettségével fel is aprította azt. Gyakran kóborolt magányosan a hegyekben, ekkor sokszor összeakadt útonállókkal és vadállatokkal, amelyek próbára tették, mint harcművészt. Nemegyszer erdei rejtekhelyét és élelmét osztotta meg az arra járó emberekkel és vadállatokkal. Az a hír járta, hogy a medvék egészen a falu határáig kísérték Moriheit.
Hokkaidon a legfontosabb esemény, ami történt, hogy 1915-ben találkozott Takeda Sokakuval a Daito-ryu Aiki-jutsu mesterével. Sokakut a kormányzó hívta meg Hokkaidora, hogy tanítsa a rendőröket, és segítsen a törvényes rend kialakításában. Az épülő, fejlődő sziget melegágya volt a bűnözésnek. A közbiztonság siralmas volt. Sokaku ekkor találkozott Moriheiel. Találkozásuk előtt Morihei már sokat hallott Sokakuról, s mikor épp Engaruban járt megnézte Sokaku egy bemutatóját. Ezután 30 nap kemény és intenzív gyakorlásba fogott Sokakuval. Hazatérve egy dojot és egy házat épített saját birtokán. Meghívta oda Sokakut, hogy tanítsa. Napi több órát gyakoroltak együtt, de Sokaku még egy csoportot is oktatott. Morihei minden kívánságát leste Sokakunak, teljes kiszolgálást kapott. Együtt járják Hokkaidot, bemutatókat tartottak. 1917-ben megszületik Morihei első szülött fia Takemori. Családi gondokra és a már említett tűzvészre hivatkozva Morihei egyre kevesebbet eddz Sokakuval. 1919-ben családját váratlanul hazaküldte, majd röviddel utána örökre elhagyta Hokkaidot. Vagyonának legnagyobb részét Sokakura hagyja. (A források nagy része a hazatérés okában apja betegségének hírét említik, de ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy családját, már a hír megérkezése előtt hazaküldi. A távozás legfőbb oka, hogy az örök álmodozó Morihei már nem érezte jól magét Shiratakiban, elindult tovább keresni élete igazi célját.)
Balról Deguchi, jobbról Morihei Balról Deguchi, jobbról Morihei
Még a Hokkaidon töltött évek alatt eljutott Moriheihez egy ayabei új vallás karizmatikus vezetőjének híre. Így hazafelé tartva útba ejtette Ayabet. Részint, hogy imát mondjon apja felépüléséért, részint, hogy találkozzon Onisaburo Deguchival az Omoto-Kyo "szent gurujával". Mély hatást gyakorolt az érzékeny Moriheire az Omoto-Kyo központ légköre, és a "szent guru" személyisége. Apja halála után, 1920-ban gyermekeivel, feleségével és anyával Ayabeba költöztek. Ez az év csapások sorozatát hozza: elveszíti első szülött fiát, majd meghal újszülött kisfia is. Némi vigaszt jelent számára, hogy 1921. júniusában újabb fia születik: Koetsu (mai neve: Kishomaru). Onisaburo ösztönzésére harcművészetet kezdett oktatni néhány Omoto-Kyo hívőnek. Első dojoját (Ueshiba Juku) még saját házában nyitotta 1920-ban. Kezdetben Daito-Ryu Aiki-jutsuttanított, de már ekkor érezhetővé vált Morihei stílusán egy új, más filozófiai alapokon nyugvó harcművészet. Ezt az új filozófiai alapot nyilván valóan az Omoto-Kyo jelentette. Megváltozott Moriheibudo szemlélete is. Később így fogalmaz a Mester: "Az igazi budo a szeretet munkája. Életet adni minden lénynek, nem pedig gyilkolni, vagy harcolni egymás ellen."Onisaburot tartja igazi szellemi vezetőjének, első mesterének. 1922. tavaszán Sokaku, bár hívatlanul, de ellátogat Ayabéba, és majdnem fél évig él Morihei vendégeként, szemináriumokat tart az Omoto-Kyo vezetői és hívei számára. Onisaburo és Sokaku között egyre feszülő ellentétek kerülnek felszínre. Ennek oka leginkább a két ember merőben eltérő személyisége és felfogása a világról. Sokaku távozása előtt Moriheinek "kyoji dairi" (segédoktató) fokozatot adományozott. Sokaku fél éves vendégszereplése Ayabéban nem kis anyagi terhet jelentett Moriheinek, pazar ajándékok birtokában távozott az Omoto-Kyo központból (Onisaburo például egy igen értékes kardot ajándékozott neki, Morihei több, mint kétmillió forintnak megfelelő pénzt gyűjtött össze számára). 1924-ben Onisaburo és néhány lelkes követője, köztük Morihei is Mandzsuriába ment, hogy megvalósítsák Onisaburo fantasztikus utópiáját: "A Béke Királyságát". Az Omoto-Kyoshintoista felfogása nem volt elég érthető és népszerű a mandzsuk között, akik leginkább budhisták voltak. Így Onisaburo megalakította az omoto-budhizmust, s követői, Moriheiel együtt voltak a lámák. Az épülő királyság fejének saját magát nevezte ki Onisaburo, és kegyencei lettek a tanácsadói. Ez a szervezkedés hamar feltűnt a mongol hatóságoknak. Rövid úton fölszámolták "A Béke Királyságát", számos vezetőt kivégeztek. Morihei és néhány társa csak csodával határos módon kerülte el a halált, s tért vissza Japánba. Hazatérve Morihei újra belevetette magát a harcművészetek gyakorlásába. 1925-ben egy tengerésztiszttel folytatott viadal során kiteljesedett benne mindaz, amit a harcművészetekből tudott. Előre látta a támadó szándékát. Ekkor gyakorolta először "az ellent nem állás művészetét". A 42 éves Morihei elérte a satorit (megvilágosodást), vagy shinto megfogalmazás szerint "az Istenivel való egyesülést".
Egyre szemmel láthatóbbá vált Morihei sajátos stílusa. Onisaburo a legnagyobb élő harcművésznek nevezte, így nem csoda, hogy mindenki őt akarta megverni. Szinte naponta tartott bemutatókat, küzdött meg más mesterekkel. Egyre többen érkeztek Ayabéba, hogy lássák a legyőzhetetlen mestert. Egy napon ellátogatott Moriheihez Shutamo Mishimura a Waseda egyetem híres judo klubjának mestere. Mikor meglátta Moriheit, kacagásban tört ki, és méltatlankodva jegyezte meg: "Ez lenne a világ legerősebb embere?". A küzdelem sokáig tartott, Mishimura minden támadása nyomán a földön kötött ki. Végül a teljesen kimerült judos megadón nézett fel az egyik dobás után, és Morihei mosolygó arcát pillantotta meg: "Létezik-e olyan harcművészet, melyben az ember a támadóját mosolyogva vágja földhöz?!". Mishimura számos tanítványát küldte Moriheihez tanulni, így jutott el a mesterhez Tomiki Kenji is, aki később "minden idők legnagyobb mesteré"-nek nevezte Moriheit. 1925. őszén Ishamu Takashita (híres előkelő admirális) egy speciális bemutatót szervez Moriheinek, ahol számos befolyásos ember tetszését és csodálatát nyerte el új stílusa. A lenyűgöző bemutató után meghívják a császári udvarba, tartson egy 21 napos tanfolyamot a császári családnak. Morihei Tokióba utazik, de alig egy hét múlva elhagyja az udvart, mert mélységesen megsértik azzal a váddal, hogy ő egy felforgató omoto-kyos ügynök. Több befolyásos tisztviselő próbálja visszatartani, de Morihei visszatér Ayabébe.
1926. tavaszán Takeshita admirális újra ráveszi Moriheit, hogy Tokióba utazzon, de ez alkalommal már családját is magával viszi. Onisaburo ezekkel a szavakkal engedi utjára kedves tanítványát: "A budo lesz a te yusaid!" (az a gyakorlat, ahogyan be lehet bizonyítani az isteni eredetet). Családjával végleg letelepedett Tokióban, egy kis házat biztosítottak nekik Shiba Shirogane kerületben. Első ideiglenes dojoját Sinmazu herceg kastélyának biliárdtermében nyitotta. Az elkövetkező néhány hónapban Morihei többször is arra kényszerült, hogy dojoját egy nagyobb teremben rendezze be. Edzésein szinte tömegek várakoztak a tatami szélén, hogy sorra kerüljenek. Morihei néhány tehetős tanítványa elhatározta, hogy egy hatalmas edzőcsarnokot épít a mesternek. Az építkezés hamarosan el is kezdődött egy Wakamatsu körzetben levő üres telken. Morihei családjával és néhány tanítványával ekkor már Merijoban lakott, és itt működött dojoja is. Ez idő tájt két rendkívüli emberrel találkozott Morihei. Az első Miura generális, az orosz-japán háború hőse volt, aki szintén Sokaku tanítvány. Kíváncsi volt, ki lehet az az Ueshiba Morihei, akit legyőzhetetlennek tartanak. Titokban azt remélte, majd ő megmutatja mi is az igazi Daito-ryu. Rövid küzdelem után, Miura belátta, hogy a Moriheiről szóló hírek mind igazak, majd így szólt a mesterhez: "Az ön technikája egészen más, mint a Daito-ryu. Ez az igazi budo. Kérem, fogadjon el tanítványának!". Miura egy bemutatót szervezett a Tomaya katonai akadémián, ahol Morihei egyszerre több fegyveres támadó ellen mutatta be technikájának hatékonyságát. 1930. októberében Jigoro Kano látogatott el a Mejiro-dojoba. Őszintén lenyűgözték a látottak, és tisztelettel megkérte Moriheit, hogy had tanulhasson nála két kiváló tanítványa (az egyikük Mochizuki Minoru volt). Egy későbbi közös bemutató alkalmával, amikor Morihei játszi könnyedséggel dobálta Kano legjobbnak mondott tanítványait, Morihei hegykén azt kérdezte: "Miféle judot tanítasz nekik?", Kano szerényen és szinte alázattal válaszolt: "Amit mi csinálunk, az csak testnevelés, a te stílusod az igazi judo.".
1931 áprilisában elkészült az új dojo, melyet Kobukandojo néven szenteltek fel. A következő évben megalakul a Budo Sen-yo Kai (Budot Népszerűsítő Társaság) az Omoto-Kyo szervezet védnöksége alatt. Morihei lett az elnök és a vezetőedző. A szervezet központi dojoja a távoli Takedán (Hyogo prefektus) volt. Leginkább az Omoto-Kyo hívek tanultak itt, igen intenzív bentlakásos rendszerben. A Takeda és Kobukandojo mellett Morihei tanított a Tomoya katonai akadémián, a Katonai Főiskolán, a Tengerészeti Akadémián és a rendőrségen is. Nagyon sok ember szeretett volna tanulni tőle, a legkülönbözőbb indítékokból. Nem fogadott el mindenkit tanítványának, ragaszkodott ahhoz, hogy a jelentkezőnek legyen két ajánlója, akik felelőséget vállalnak érte, és nagyon fontosnak tartotta a személyes találkozást is. Akiben érezte, hogy őszintén tanulni akar feltétel nélkül tanítványa lehetett. A Kobukan dojoban egész nap folyt az oktatás. Nem volt előre megállapított tandíj. Mindenki fizetett valahogyan. Volt aki pénzzel, volt aki élelemmel, felszereléssel vagy munkájával. A bentlakó tanítványok (uchi deshik) a dojoban aludtak, besegítettek a ház körüli munkába, kiszolgálták a mestert. Morihei 100%-ot követelt tőlük 24 órán keresztül. Ha a legkisebb figyelmetlenségen érte őket, például kellő elővigyázatosság nélkül fordultak be a sarkon, vagy nyitottak be egy szobába kemény szidást kaptak. "Az edzés a nap 24 óráján át tart." - mondta minden alkalommal. Morihei stílusa még alakulóban volt, így az oktatás távolról sem volt szisztematikus. Gyakran előfordult, hogy megálmodott egy technikát, s még az éjszaka közepén ki akarta próbálni, fölébresztette bentlakó tanítványait, akár hajnali kettőkor is.
A Kobukanban kialakult stílust Morihei Aiki-budonak nevezte.
Ez idő tájt bentlakó tanítványai voltak:
Kyoshi Nakakura, aki fogadott fia és veje volt, a Kobukanban folyó kendo edzések vezetője (Hakudo Vakayama híres kendo mester tanítványa volt előzőleg). Nakakura azonban nem lelkesedett túlzottan Moriheiomoto-kyos nézeteiért, egy napon hírtelen elhagyta az Ueshiba családot, s utána senki nem hallott róla.
Yoichiro Inone, aki rokona volt a családnak, és szinte a megtévesztésig hasonlított Moriheire, talán ő az, aki a legtöbbet tudna Moriheiről és a Kobukanban töltött évekről, viszont iszákos életmódja miatt nem vitte igazán sokra. Toutomu Yukawa, aki az ifjú Moriheire emlékeztető herkulesi termetű és iszonyatos erejű tanítvány volt. Egy alkalommal úgy emelt fel egy hatalmas gerendát, hogy két ember kapaszkodott rajta. Sajnos szomorú bizonyítékát adta, hogy a nyers erő nem minden: a háború alatt egy osakai kocsmában verekedésbe keveredett és bajonettel leszúrták.
Tomiki Kenji és Mochizuki Minoru (mindketten menkyo kaident kaptak) igazából mindig is Jigoro Kano tanítványai maradtak, s később ötvözték saját stílusukban a judo és Morihei Aiki-budojának elemeit.
Sihoda Gozo, aki Morihei egyik legkedvesebb tanítványa lett. Számos bemutatón vett részt a mesterrel. Így történt ez azon a bemutatón is, amit Hirohito császár előtt rendeztek. Morihei először nem akarta elvállalni a bemutatót, mondván hamis technikákat nem akar a császár elé vinni, mert ha ő egy igazi ellenfelet a földre visz, az soha többé nem kel fel onnét. A császár megértette Moriheit, de mégis arra kérte, hogy a hagyományos módon mutassa meg neki az Aiki-budot. Morihei elvállalta a bemutatót és Sihodát és Yukawát vitte magával a bemutatóra, de néhány nappal előtte kellemetlen betegség kezdte gyötörni a mestert, hányt, lázas volt. A bemutató napjára teljesen kiszáradt, de hallani sem akart arról, hogy megszegje a császárnak tett ígéretét. A két tanítvány szinte támogatta, hogy össze nem essen, úgy léptek a terembe. Mire azonban a császár elé értek Morihei teljesen rendbe jött, fürgén szökkent a terem közepére, és intett tanítványainak, hogy készen áll. A bemutató 40 percig tartott. A két tanítványnak minden tartalék erejére szüksége volt, hogy végig bírja a nem mindennapi bemutatót. Ezután mindhárman egy hétig nyomták az ágyat.
Az Aiki-budo majd az Aikido megalkotásában, Morihei vallomása szerint, két ember volt a legnagyobb hatással rá: Takeda Sokaku és Onisaburo Deguchi.
Takeda Sokaku (1859-1943)
A Kobukanban töltött idő alatt Sokaku többször is meglátogatta Moriheit, mindig hívatlanul és váratlanul. A megnyitás után hosszú heteket töltött a Kobukanban, és egy olyan Daito-ryu diplomát adott Moriheinek, amelyre nem is volt szüksége. Kettőjük között mindig érezhető volt a feszültség, bár Morihei kifogástalanul bánt Sokakuval. Látogatásai alkalmával busásan megfizette. Minden technikáért külön fizetett neki, még ekkor is, amikor pedig már tanítványai szerint is túlszárnyalta Sokakut, mint harcművészt. Sőt egy-egy árulkodó mozzanatból az is kiderült, hogy néhány bentlakó tanítvány számára is nyílván való volt Sokaku technikájának gyengesége. Sokaku nem csak a Kobukanba, hanem Morihei minden dojojába ellátogatott és onnan toborozott új tanítványokat. Morihei és Onisaburo kapcsolata sokkal harmónikusabb volt. Morihei élete végéig az Omoto-Kyo híve maradt. Azonos lelki hullámhosszon voltak, mindketten érezték, hogy fölösleges kötniük egymást, mert bár hasonló úton járnak, de a kettő mégis más. Onisaburo és Morihei még találkozott néhányszor a Tokióba való letelepedés után, de ekkor már mindketten saját útjukat járták.
Morihei igen befolyásos közéleti személyiség is volt. Mind a hadseregben, mind a kormányban és a legfelsőbb körökben voltak barátai. Számos tisztséget betöltött. Mandzsuriai kapcsolatait (több mongol egyetem vezető harcművésze, mind az Onisaburoval ott töltött évek és az orosz-japán háború alatt szerezte befolyásos ismeretségeit). Közvetített a kínai, a mandzsu és a japán kormány között. Missziója 1942-ben Pearl Harbor után véget ér. Ebben az évben megbetegedett, minden tisztségéről lemond, a dojok vezetését fiára és tanítványaira bízta, a közélettől teljesen visszavonult. Tokiótól 100 km-re egy kis faluban Iwamán vásárolt házat. Egy régi álma teljesüléséért kezdett dolgozni, egy farm-dojot szeretett volna kialakítani. Elkezdődött az Aiki-Jinja építése is, melyet 1943-ban szenteltek fel. Teljesen visszavonult, s megdöbbentően puritán körülmények között (egy átalakított istállóban) élt feleségével. Saját bevallása szerint isteni parancsra vonult vissza, nagyon mélyen érintette Japán belépése a világháborúba. A mérhetetlen vérontás és a fasiszta borzalmak teljesen beteggé tették. Csak a háború befejezése után épült fel teljesen. Sokáig utolsó közéleti szereplése akkor volt, amikor az Aikidot mint új harcművészetet bejegyezte az Oktatási Minisztérium 1942-ben.
A háború után az amerikai megszállók minden harcművészet gyakorlását megtiltották Japánban. Így, bár a tokiói dojo megúszta a bombatámadásokat, nem indult újra. Kisshomaru vigyázott rá, minden tüzet eloltott, így viszonylag jó állapotban maradt a Kobukan. Olyan hajléktalanok találtak benne menedéket, akiknek lebombázták otthonaikat. (1955-ben költözött ki az utolsó ilyen család a dojoból.) Csak néhány tanítvány csatlakozott Iwamán a mesterhez. Titokban gyakoroltak, hisz csak 1948-ban oldották fel a harcművészetekre vonatkozó tilalmat. Kezdetben az Iwamadojo adott helyet a Hombunak, ami csak 1956-ban költözött vissza Tokióba. Eleinte kevesen érdeklődtek az Aikido iránt, de ennek oka a háború utáni nagy szegénység és élelemhiány is volt. Hamarosan elkezdte munkáját Kishomaru Ueshiba vezetésével az Aikikai Alapítvány, melynek legfőbb feladata az Aikido népszerűsítése Japánban, majd nemzetközi szinten is. Az O-Sensei a háború után csak nagyon kivételes esetekben tartott bemutatókat, azzal a legjobb tanítványai foglalkoztak. Csak a belső tanítványait oktatta, ez alól is ritkán tett kivételt. Sokat betegeskedett, s lelki állapota is nagyon labilis volt. Életének utolsó néhány évében csak a legkitartóbb tanítványai viselték el szeszélyeit. Élettörténete során sokan számoltak be nehezen elviselhető természetéről, szeszélyes, kiszámíthatatlan reakcióiról. Nagyon kevés tanítványa értette meg és fogadta el tanítását, legtöbben megtagadták elveit és saját iskolát nyitottak, nem törődve az O-Sensei rosszallásával, még azok is, akik menkyo kaident (minden tudás birtokosa) kaptak tőle. Utolsó bemutatóját már nagyon betegen 1969 elején tartotta meg. Majd korházba szállították, ahol megállapították, hogy májrákja van. Saját kérésére hazaszállították és április 26-án hajnali öt órakor mosolyogva, ezekkel a szavakkal búcsúzott fiától: "Vigyázz a dolgokra!". (Rá két hónapra hű felesége, Hacu is meghalt.) Hamvait Tanabéban helyezték örök nyugalomra, de hajtincseit az Iwama dojoban (Aiki-Jinjában), az ayabei Kunano dojoban, és a Hombu dojoban őrzik a mai napig.